Ichthyophobia (szepi79)
avagy félelem a halaktól. Namost ez nem úgy néz ki, mint pl. a tériszony, ahol a 20 centi "magasság" az még elmegy, de 2 méter felett már leszédül az ember a világból. Aki fosik a halaktól, annak mindegy, mekkora. Legalábbis velem így van. Nemcsak a hatméteres fehér cápától félek, hanem a 2 centis aranyhaltól is, bár persze a para mértéke majdnem arányos a testmérettel. (Vagyis egy aranyhaltól még nem kerülök halálfélelem közelébe.) Hogy ez hogyan, és mikor alakult ki bennem, azt nem tudom, az első halas emlékeimből kettő van meg, az egyik, hogy otthon a fürdőkádban hesszel egy ponty, vagy valami hasonló, a fater mondja, hogy simogassam meg, én meg jól nem érek hozzá, mert csúnya; a másik meg, hogy a Tiszánál horgászunk, apámék kifognak egy csukát, na az még rondább. (Nem harapott meg, vagy ilyesmi.)
Hogy ez mit is jelent gyakorlatban? Nem szeretem a halak szagát. Ha látok egy rántott halfilét, azzal nincs különösebb bajom, persze nem enném meg. Ha nem muszáj, meg sem fognám, de szerintem az még túlélhető, elvégre ha csirkéket belezek, az normális. Halas képeket a neten korlátozott számban képes vagyok megnézni. Élőben (vagy döglötten) viszont nem nagyon tudok közel menni egy halhoz, a Tescóban pl. 10-15 méteres körben kerülöm a halas pultot. Megfogni egy halat, na az infarktusközeli állapotba sodorna, még azt sem tudom kizárni, hogy elájulnék, vagy katatón állapotba kerülök és csak dűlöngélek csendesen egy sarokban, esőember stílusban. (Bár inkább az ájulás.) Igazság szerint, már csak azzal, hogy most erre gondolok meg erről írok, emelkedik a vérnyomásom, meg érzem az adrenalint.
Kisebb koromban még be tudtam menni tavakba, folyókba, ma már nem szívesen teszem. (Lehet, ennek ahhoz is van köze, hogy tizenegykék éves koromban apám azzal akart erről leszoktatni, hogy közölte, hogy a vízben unos-untalan hozzámérnek a halak. Mondanom sem kell, olimpiai csúcsot úsztam a partig.) Persze az állapotom nem csak romlott, van olyan tekintet, amiben javult is, pl. úgy 10 éves koromig nem tudtam elaludni a paplan selymes érintése alatt, mert folyton attól féltem, hogy ott egy hal, és én nem veszem észre, ezért mindig követeltem magamnak egy bolyhos pokrócot is. A szüleimnek persze nem mondtam el, ők sokáig abban a hiszemben éltek, hogy fázós gyerek vagyok. (Azóta is, akárhányszor hazalátogatok, mindig a szarásig be van fűtve a szobámba, hiába mondom, hogy nem kell.)
A legrosszabb az egészben (a halakon kívül, persze), hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez a para teljesen irracionális. Elvégre egy pár kilós, fog nélküli ponty mit tudna velem kezdeni? (Mert a cápás félelem szerintem minden egészséges emberben megvan, akiben nincs, az még nálam is kevésbé normális.) Amikor utánanéztem ennek a fóbiának, találtam egy blogot, ahol egy csaj beszélt az ő kattantságáról, valahol jó volt olvasni, hogy más is ilyen lökött, mint én. Leírta pl., hogy egy nyaralásukon kimentek egy zátonyhoz, és míg a többiek búvárkodtak és kis színes halakat simiztek, addig ő fenn volt a csónakban, csak valahogy beborult, és annyira megijedt, hogy elkezdett tempózni ezerrel a nyílt óceán felé, mert kevésbbé félt a fulladásos haláltól, mint a kishalaktól. A vicces az, hogy totál meg tudom érteni, én valószínűleg csak azért nem cselekedtem volna hasonlóképpen, mert eleve fel se szállok a hajóra. A tengeri emlősökkel (bálnák, delfinek, fókák) semmi bajom sincs, sőt, az állatkertben az egyik kedvencem a fókamedence, tiszta cukik, kivéve persze, amikor halat zabálnak. Jöhetnek a kérdések.
